Kék ruhácskás óvódás, hiperaktív energiabomba, huzatos Szamos mente, nemvéletlenek sorozata, pörgés, megnyugvás, szabadság és struktúra. Bepillantás a kékszemű, mindig mosolygós és bohókás palást alá. Kulisszatitkok szó szerint: kívülről-belülről. 

(http://tiff.ro/en/10-pentru-film/csilla-albert)

Mikor és hogyan döntötted el, hogy színész leszel?

Van egy határozott emlékem, hogy kiscsoportos vagyok, kis kék ruhácskába, keresztanyámék jöttek utánam. Volt jegyük a színházba, elvittek, első sorban ültünk, a Janika című műsort játszották. Néztem, és azon gondolkodtam, hogy én ezt nem így csinálnám. Erre pontosan emlékszem, az érzésre. Persze, én egy ilyen állandóan szavalós, éneklős gyermek voltam. Mondták is, hogy ebből a lányból színész lesz. De mindenképpen egyértelmű döntést kell hozni. Nem lehet ezt a szakmát úgy csinálni, hogy az ember mindenét, testét-lelkét nem adja oda egyaránt. Marosvásárhelyre akartam menni, nem Kolozsvárra. Oda is felvételiztem először, de nem vettek föl, eljöttem Kolozsvárra, felvettek és itt lettem színész. Tettem sapkát, mert a Szamos az huzatos és ennyi volt.

Beszéljünk a szégyenlőségről. Hogyan küzd meg ezzel egy színész a színpadon?

Van egy olyan tévhit a színészekről, hogy minden színész extrovertált, kifelé forduló ember. Közben meg nem. Van, aki hihetetlenül introvertált, és ennek ellenére nagyon jó színész. Az biztos, hogy kell legyen az emberben valami, amitől meg akarja mutatni magát, mert másképp nem tudsz kiállni 800 ember elé. Azt, hogy ki kell állni, és el kell mondani egy monológot, azt meg lehet tanulni. 13 éve vagyok aktív színész, így elmondhatom, hogy ebbe beletanul az ember. Megtanulod leküzdeni a lámpalázat. Viszont amit nem tanulsz meg az az, amikor jön a rendező, és azt mondja, hogy „Uite, Csilla, eu m-am gândit ca tu să te dezbraci aici...”. Van, aki könnyebben veszi ezt az akadályt, viszont nekem például ez rettenetesen nehéz. Ilyenkor a kollégák azt mondják, hogy: „Óh, mit vagy úgy oda, hát nézd meg, milyen jó tested van!”, és ennek ellenére úgy érzed, hogy ezt egyszerűen nem lehet túlélni. Sokat sírtam, és ennek semmi köze nincsen a színházhoz, ez az én frusztrációm. A lelki és testi meztelenséggel szembe kell nézni, amikor színapdra kerülsz.

Mennyire látod nyitottnak, színházéhesnek a kolozsvári lakosságot?

Amikor állandóan bent vagyok a színházban, sok előadásom van, vagy amikor épp azt mondják, hogy valamelyik tévében rólunk van szó, akkor azt érzem, hogy mi vagyunk a világ közepe. De nyáron, ahogy egy kicsit kikerülök a színházból, pont nincsen munkám, akkor rájövök, hogy nagyon kevesen járnak színházba. Van egy erős mag, aki szeret színházba járni, aki kíváncsi arra, hogy mi mit csinálunk, viszont nem elég népes ez a mag ahhoz képest, hogy Kolozsváron milyen kulturális élet folyik. Már játszottunk öt embernek is – aztán beültek az ültető nénik is, hogy ne érezzük rosszul magunkat. Gyerekelőadásokon elég jó a helyzet, mert a gyerekek elrángatják a szüleiket is, de néha sajnos alig tudunk megtölteni 90 helyet. Ez elég nagy baj, és úgy érzem, hogy ebben kicsit a színház is ludas, mert túlságosan nyomatjuk az előadásokat. Volt olyan, hogy 31 nap alatt összesen 28 előadásom volt.

Ezeket hogy lehet bírni próbával? Mennyit próbáltok ilyenkor egy nap?

Nem könnyű. Mondjuk ha úgy lövöd be az energiádat, hogy előre felkészülsz, hogy akkor most sok lesz a munka, akkor az ember tud okosan adagolni. Esténként vannak előadások, viszont napközben mást próbálsz. Ez egy nagyon extrém példa, amikor 28 előadásom volt egy hónapban. De volt olyan nap is, hogy 10-től 2-ig volt egy próbám, 2-től 5-ig volt még egy próbám, és este volt előadásom. De a két próba nem ugyanabból a darabból volt. Ilyenkor este úgy érzed, hogy tele van a fejed mindennel, és nem tudsz mit kezdeni magaddal. Annyira pörög benned az egész, hogy egyszerűen nem tudsz kikapcsolni, nem tudsz lelassulni. Na most az van, hogy nekifounk próbálni egy darabot, kb. 6 hetet adnak egy darabra, ami nagyon-nagyon kevés. 6 nap alatt próbálsz, de 6 nap alatt még van előadásod, tehát a figyelmed mindig megoszlik egy kicsit. Este hazamész 10-kor, kikapcsolsz valahogy, és aztán reggel 10-kor indítod a másikat, amit otthagytál 2-kor mondjuk. Tehát van egy ilyen nagyon furcsa ritmusa. Ilyenkor szoktam elővenni az olajkáimat, amiket Lilla már ismer. Vannak kis olajkáim, és azokat szagolgatom. Ezzel az irammal nincs is baj, ha az ember ezt akarja csinálni, akkor ez a világon a legjobb dolog. A baj ott van, amikor ez egyszer csak megszűnik, letetted a bemutatót, 6 hétig olyan ritmusban mentél, hogy nem volt időd semmire, olyan szinten, hogy már a mosógépnek is be kell mutatkozni... egyszer csak megáll az idő. És akkor mit kezdek magammal? Azon kezdesz el gondolkozni, hogy mit csinál egy normális ember ilyenkor? Rendben, elmegyek, veszek kenyeret. Hazamegyek, s utána mi van? Na, és ez nehezebb. Nekem, legalábbis. Mert amikor benne vagyok, és csinálom, akkor visz a hév, van egy rendszer, nincs időd gondolkozni, de amikor ebből kikerülsz, akkor hol csapold az energiádat?

És ilyenkor mit szoktál csinálni?

Ilyenkor kerül elő a futócipő, ilyenkor gondolkodom el azon, hogy „Várj, más normális ember így él, hogy van ideje gondolkozni, van ideje enni, van ideje magára...”, csak amíg átállsz ebbe a ritmusba, amíg lelassítod magad, számomra legalábbis ez egy elég nehéz folyamat. Ilyenkor jönnek a számítógépes játékok, vagy vannak a könyvlistáim: Könyv-wishlistek. Azolvasás az tényleg olyan dolog ami leállít, lelassít egy kicsit.

Beszéljünk ezekről a kis olajocskákról, amiket emlegettél. Pontosabban mikrők is van szó?

Mutassam meg? Véletlenül pont nálam vannak. (a közönség lelkesen szagolgathatott bele a mágikus palackocskákba)

Esszenciális olajakról van szó. Amióta berobbantak az életembe, azóta mindenhova magammal viszem őket. Most már valószínűleg babonából is kapaszkodom beléjük, de az a helyzet, hogy szükségem van rájuk. Sokszor érzem, hogy ma nem indul a nap. És akkor előveszem őket, megszagolgatom, ennek már eleve van egy olyan rituáléja. Kiválasztok egyet, és pöttyintek egyet a kávémba. Ettől mindig úgy érzem, hogy valamit tettem annak érdekében, hogy jó napom legyen. Hogy ebből mennyi placebó és mennyi igazából az olaj, azt nem tudom. De van egy kapaszkodóm. Emellett a festékektől például nagyon gyakran kicsattogok. Már kozmetikai könyvet írhatnék, de ezekkel az arcom is bekenhetem, és ettől megnyugszom egy picit.

Lehetne ezt úgy nevezni, mint a te személyes gyógyszered?

Ez az én túlélő csomagom vagy szigetem. Amikor úgy érzem esténként például, hogy „meg kellett volna mondanom a másiknak, hogy milyen hülye”, előveszem a levendulát, csepp a tenyerembe, szagolom, megnyugszom egy kicsit, és elengedem a haragot.

Hogyan jöttél rá arra, hogy ez segít neked?

Teljesen véletlenül. Egyik barátnőm kérdezte, hogy kérek-e a kávémba, én meg természetesen igennel válaszoltam. Közben néztem, hogy mit. Elmagyarázta, és adott is nekem egy kis kóstolót. Most már tudom, hogy mit mire használnak. Érdekel is ez a dolog. Mindig úgy érzem, hogy a színház mellett kell egy kapaszkodó. Ott dolgozni nekem olyan, mintha egy szakadék szélén állnék: nagyon jó, nagyon élvezem, fúj a szél, alattam a tenger, hú de jó. De mi van, ha egyik pillanatról a másikra megszűnik vagy mi van akkor, amikor jön a csend, és nincs mit kezdjek magammal? Kell egy mentőöv.

Neked ezek szerint van egy B terved? Hogy mi van, ha...?

Igazából nincsen. de örülök, hogy van valami, amit úgy meg tudtam szeretni (annyira NEM, mint a színházat), és érdekel. Ezzel el tudok bíbelődni. Bennem nagyon nagy a félelem, hogy mi van, ha egyszer csak nincs többet színház? Én annyira szeretem, és ezt a párom is tudja. Mondtam is neki, hogy „Én a színházat egy kicsit jobban szeretem, mint téged”, és erre a válasz az volt: „Tudom.”

Melyik a két kedvenc illóolaj fajtád?

Mindig változik. Most éppen a citrom és a Whisper.

A színészek fizikai állapota fontos tényező: táncolni kell, ugrálni, mászkálni. Te foglalkozol-e valamivel akár komolyan, akár hobbi szinten ennek érdekében? Jársz kondizni vagy esetleg futni?

Hát rámférne... (nevet), de sajnos nem. Nem vagyok következetes egyáltalán ezekben a dolgokban, mindent nagyon rövid idő alatt megunok. Szerencsére idén az angyal hozott egy jógamatracot. Van egy olyan gyakorlatsorozat amit hetente háromszor elvégzek. De ezt inkább azért csinálom, hogy jól érezzem magam a bőrömben, nem a színház miatt. Vannak olyan mozgáselőadások, amikre a készülődés szerencsére nagyon formába hoz, ilyen volt például a Dzsungel könyve vagy a Romok igaz menedék. Bemegyek, letáncolom háromszor- négyszer a táncukat, és ez formában tart. De ha ezek nem lennének, valószínűleg akkor is mozognék, mert szükségem van erre, hogy pörögjek egy kicsit.

Azt olvastam egyik interjúdban, hogy gyerekkorodban tele voltál energiával és nem tudtál egy helyben maradni. Gondolom ez azóta megmaradt...

Persze. Szerintem ha most lennék gyermek, ezzel az energiával, már rég kaptam volna gyógyszereket erre: a hiperaktivitásra. Én kaptam két nagy nyaklevest, és azzal meg volt oldva. Az örökmozgóságomnak a nővérem volt az elszenvedője, mert be nem állt a szám, és sosem tudtam egy helyben ülni. Az lett vot nekem a legnagyobb büntetés, ha le kellett ülni 5 percet. Első nap a suliból úgy mentem haza, hogy be volt írva az ellenőrzömbe, hogy „Megkérem szépen, jöjjenek be, hogy beszéljünk a gyermekről, mert egyszerűen nem bír egy helyben ülni.” Mondjuk én ezt élveztem, nekem ezzel semmi problémám nem volt. Emiatt én sosem voltam frusztrált, hogy mást ez zavar. Ez van, ilyen az élet,és ilyen vagyok én.

A színpadon hogyan szellemülsz át? Hogyan válsz eggyé a szereplővel? Van erre valami technika?

Nagyon sok technika van. A főiskolán megtanulhatsz pár módszert, viszont a szakmát nem ott tanulod meg, hanem miután onnan kikerültél. Ezenkívül, szerintem a saját módszeredet is akkor alakítod ki. Egyrészt lopkodsz a többiektől, itt gondolok idősebb színészekre, meglesed, hogy ők hogy csinálják. Nagyon ritkán érzel rá a szereplőre egyik percről a másikra. Én általában kézzel leírom az összes szöveget, amit elmondok, és eközben a gondolataimat is. Általában ki szoktam gondolni a szereplőnek egy olyan történetet, ami  nincs benne a darabban. Ahogy a román mondaná, egy „fişa personajului”-t. Általában ilyenkor mindent kitalálok hozzá: például azt is, hogy mit eszik. Bár ez a darab szempontjából nem fontos, nekem mégis, mert én nagyon kell lássam, hogy kivel állok szemben.

Ezeket otthon is gyakorolod? Elképzeled, hogy mi a kedvenc étele, és te is azt eszed?

Ennyire azért nem. Csak megalkotok egy képet. Nagyon sok fotót szoktam nézni és azokban keresgélek hangulatokat. Abban is hiszek, hogy nem véletlenül kerül egy könyv, egy fénykép vagy egy bármilyen alkotás a kezünkbe. Csak egy példa: Próbáltuk az Óz, a nagy varázslót, és elmentünk kávézni  egy barátnőmmel egy olyan helyre, ahol soha nem jártam. Volt egy fal a háta mögött, kavargattam a kávémat, felnéztem, és ott volt egy fotó, ahol két rendőr áll egy autó mellett, és nagyban írja, hogy „Kansas Police”. Óz, a nagy varázsló erről énekel, hogy „elkerültem Kansas...”. Hiszek ebben, hogy ezek nem véletlenek. és azokból keresgélek hangulatokat. Vannak konkrét szereplők, amikor tudom, hogy na, őt játszom. És az az egyszerűbb változat. Attól is függ, hogy milyen a darab, nem mindig válik be ez a „fişa personajului” módszer. Van, ahol nem kell minden tudni, sőt. Most például egy egeret játszom. Furcsa módon nem az egereket nézem, hanem az embereket. Azt keresem, hogy mitől egér egy ember.

Értsük úgy, hogy amikor egy állatot kell eljátssz, akkor azt az állatot keresed az emberekben?

Nem kizárt, hogy a Iulius mall alagsorában fogok kikötni az állatkereskedésben. Úgy gondolom, hogy az állat mindenképpen nagyon fontos, de én valahogy nem leszek soha az a kisegér. Inkább valami más... sokszor elég egy gesztus, és én tudok mindent a szereplőről. Figyeljétek meg az emberek kezét. A szemükkel már nagyon ügyesen megtanultak hazudni, de az ember keze nem hazudik. Nem feltétlenül a testbeszédre gondolok, hanem arra, hogy milyen egy ember keze. Én ebből nagyon sok mindent ki tudok következtetni. Ha egy szereplőnek néha megtalálom a kezét, akkor megvan az egész szereplő. Ugye, egy egér esetében nem tudom a kezét megkeresni. De már túl vagyok a selypítésen, rájöttem, hogy ez nem a jó út. Úgyhogy még kutatom, hogy hol van az egérke.

Milyen mértékben változtathat vagy befolyásolhatja egy adott darabnak a milyenségét egy színész azzal, hogy javaslatokat tesz a rendezőnek. Mennyire nyitottak a rendezők akár kolozsvári, akár Románia szinten?

Többféle rendező típus van. Van a diktátor típus, aki jön a füzetkével, és lediktálja, hogy mit csinálj. „Nem! A múltkor nem ott vetted a levegőt!” Ennek is van megvan az érdekessége, mert komoly technikai tudást és figyelemet igényel. De van a másik fajta rendező, aki semmi sem tud. Pont az ellentéte. Megjön nagyon szép rózsaszín felhővel, mindent elmond, mindent tud. Elméletileg nagyon vágja, és te csak hallgatod, hogy „wow”. Viszont amikor odakerülsz, hogy dolgozzál, akkor nem tud mondani semmit. - „Jöjjek be az ajtón?” - ...? - „Akkor ne jöjjek be az ajtón?” - ...?. Ilyen alapdolgokban sem biztos. Egyáltalán nem vezet. És van a Rendező! Aki kíváncsi arra hogy kivel dolgozik, mit gondol a színesz, milyen kérdések fogalmazódnak meg benne.

Milyen hangsúlyos különbséget látsz a román és magyar színház között Kolozsváron? Vagy Románia – Magyarország szinten?

Kolozsvár nagyon jó helyen van ilyen szempontból, mert se nem Magyarország, se nem Románia. Se nem magyar színjátszás, se nem román színjátszás. Szerintem az is nagyon jó, hogy sok román rendezővel dolgozunk, és ahogy ez a román alkotói energia találkozik a magyar alkotói energiával, ebből nagyon sok jó dolog születik. Mi túl komolyan vesszük magunkat, ők sokkal lazábbak. Egyetemen figyeltem meg leginkább: volt olyan, hogy egyik román diák aludt a folyosón, mondták neki, hogy menjen, mert jelenete van, erre az felállt, és seperc alatt benne volt a darabban. Én meg rá kell készüljek egy fél órát! Ők valahogy ösztönösebben csinálják, talán. Emiatt szerintem ők sokkal jobbak mindenben, ami a vicces műfajhoz tartozik. Mi meg mindenhez értünk, ami mélység, ami komoly. Mi valahogy másképp vagyunk kódolva, hozzánk ez a mélyléletani megközelítés közelebb áll. Egy jó komédiában rég nem játszottam. Nem is tudom, hogy tudnám-e csinálni. Nem emlékszem, hogy főiskolán tanultam volna olyasmit, hogy úgy jöjjek be az ajtón, hogy mindenki összepisilje magát a röhögéstől. Mind azt tanultuk, hogy hogyan mélyítsd el, hogyan építsd fel.

Hogyan látod, mennyit változott a színház fogalma? Milyen volt 13 évvel ezelőtt, és ahhoz képest milyen most?

Szerintem hullámzó, a 13 év alatt mindent láttam. Láttam azt is, amikor sokan jöttek, azt is, amikor semerre sem mozdultunk sem mi, sem pedig a közönség. Most azt érzem, hogy a fiatalok elárasztották a színházat. Azelőtt ilyen nem volt. Most látom, hogy egyfajta trenddé vált, hogy csoportosan menjünk színházba, esetleg utána kocsmázni. Én nagyon szeretem az őszinte, fiatal közönséget. Mostanában megjelent egyfajta színházi turizmus is. Nagyon sokan jönnek Székelyföldről kisbuszokkal. Például a Ványa bácsira gyorsan online megveszik és készülnek… bérelnek kocsit, feljönnek, megnézik, panzió, és másnap más előadás.

Számos itthoni és külföldi workshopon vettél részt. Az érdekelne, hogy ezeket, hogy élted, meg, mik voltak azok a dolgok, amelyeket úgy érzed, hogy például New York-ban megtanultál, és itthon nem tanulhattál volna meg. Mit nyújtottak ezek a workshopok neked?

Egyetemen ezt a részét kihagyták a tanárok, hogy egy kicsit belénk ültessék, hogy ilyenekre kellene járni. Kikerültem az egyetemről, és azt éreztem, hogy semmit sem tudok. Azt sem tudtam ki vagyok. A hangomat sokáig nem találtam. Éreztem, hogy ami megszólal, az nem jó, nem az enyém, és ezek az utazások önmagukban jó keresések erre, hogy ráébredj arra, hogy ki is vagy te, és mit gondolsz a világról. Amerikában 3 hétig voltunk, heti három órát, töményen kaptuk a szakmát. Egyszerűen sokkot kapsz. Azt gondolom, hogy az egy nagyon jó fejlődési lehetőség. New Yorkban mozgás-workshop volt, és ott nem volt olyan, hogy elfáradtál. Utána másképp állsz hozzá a dolgokhoz. Aztán Olaszországban pedig úgy alakult a csoport, hogy nem volt meg a közös nyelv, tehát  improvizáltunk. Viszont a legeslegjobb a japán kurzus volt, amit Yoshi Oida tartott, itt a stúdióban. 40 percen keresztül a dob ritmusára ugyanazt a mozdulatot kellett megállás nélkül ismételnünk. Volt egy érdekes élményem: egyik gyakorlat során többször is átmentünk magzat pozícióba, majd az oktatótól azt az utasítást kaptuk, hogy menjünk vissza az anyaméhbe. Akkor éreztem azt, hogy nem kapok levegőt, és muszáj volt leülnöm. Nehezen tértem magamhoz, és ez nem volt véletlen. Mint később kiderült, születésemkor a köldökzsinór rá volt tekeredve a nyakamra. Annak örültem, hogy furcsát tapasztaltam, de ugyanakkor érdekes is volt, hogy minden ott van bennünk, lerakva, csak nem tudjuk előhívni. Az egy hét után elkezdtem sírni, és nem tudtam abbahagyni. Gátak szabadultak fel bennem. Utazás és tanulás szerintem egyformán értékes, mert tapasztalsz.

2014-ben Uniter díjra jelöltek. Hogy élted meg ezt? Változtatott rajtad mint színész?

Én nem sikerként éltem meg. De örültem, hogy felfigyeltek rám és megláttak. Viszont amikor sokáig tapasztalod azt, hogy nem látnak, meg akarsz felelni a követelményeknek. Tompa Andrea mondta, hogy a siker feldolgozása sokkal nehezebb, mind a sikertelenség feldolgozása. Ezért dolgozol, hogy legyél sikeres. Én a dolgozó egér vagyok, a "húzom a szekeret" típusú színész, nem a művésznő típus. Így ezt nehezen viseltem. Elkezdtem begubózni, elvette egy időre a szabadságom attól, hogy tévedhessek. Azelőtt mindig úgy éreztem, hogy tévedhetek. Ilyenkor le kell ülj magaddal és számot kell vessél, hogy miért is húzom a szekeret. Ezt ki kell találni ahhoz, hogy ennek örülni tudjál.

Észrevette valaki, hogy bezárkóztál?

A barátaim. Dimény Áron kollégám vette ezt észre. Viktor, avagy gyermekuralomban jelöltek a díjra. Azt követően az Uniter zsűri szavazott. Megtudtam, hogy jön a zsűri, Áron mondta, hogy le van szarva. Legyek önmagam. Én emiatt nem járok castingokra sem, mert begörcsölök, tapsra nem tudom csinálni, csak ha jön. Ezt várom, hogy legyen még egy ilyen szerepem, hogy bele tudjak feledkezni.

Milyen szerepeket szeretsz inkább elvállalni? Inkább negatív vagy pozitív szerepeket?

Hát ez nem így megy, hogy választok. De inkább a furcsa szerepeket, hajléktalan, férfiak, alkoholisták. Ami nehezemre esik, az a nőiesség. Azokat a szerepeket szeretem, amelyek mögé el lehet bújni, ami nagyon más, mint amiben én most vagyok.  Azt szeretem, ami távol van, megfoghatatlan.

Kedvenc szereped a Megöltem az anyámat című előadásban volt. Mesélj erről egy kicsit.

Évekig nem játszottam, de éreztem, hogy muszáj dolgozni. Két évig dolgoztam a szövegen, és lett belőle egy előadás. Sokat foglalkoztunk vele Dimény Áron kollégámmal. Ezt én választottam, ketten csináltuk.  Nem volt rendező. Ezért nekem ez a gyerekem. De a szereplőt is szerettem.  Éreztem, hogy jó a kémia.

Melyik a szakmának az a része, amit nem szeretsz?

Én alkotó vagyok, ellenben ez nem ugyanaz, mint a festő és a vászon. Ahhoz, hogy én dolgozhassak, alá vagyok rendelve igazgatónak, rendezőnek. Figyelni kell arra, hogy meg tudod e találni magad a szerepben, tetszik-e a rendezőnek vagy sem. A másik dolog meg az, hogy annyira régóta vagyok a színháznál, hogy elszoktam attól, hogy én is csináljak valamit. Hogy én kezdeményezzek. De ha a jó Isten is megsegít, akkor megint elindulok a saját utamon. Mert ebben a színházi rendszerben, ha nincs rendező, akkor a színész lusta.

Arra nem gondoltál, hogy esetleg otthagyd a kőszínházat? Esetleg a Váróterem projekt nem érdekelne?

Minden érdekel ami színház. Lehet kőszínház vagy kísérleti műhely. Bárhová szívesen elmegyek dolgozni, ha hívnak. A kőszínhaz egy zártabb rendszer, aminek megvan az előnye, de végül is a Váróterem projekt is zárt közösség. Van 5-6 színész, akik barátok és nehéz oda bekerülni. A lényeg, hogy alkotóként igazán kibontakozhass. Sokszor érzem azt, hogy kellene mondani valamit, de nincs bátorságom. Ezért van az, hogy egyszerűbb, ha jön a rendező és megmondja, hogy mit hogyan kell.

Filmben is játszottál. Arra nem gondoltál, hogy inkább legyen filmes karrier a színház helyett?

Kiosztottak valami szerepre, de azt nem mondhatnám, hogy játszottam. A film az olyan, hogy egyszer megérzed az ízét, aztán nem engeded el. Úgy érzem, hogy a filmhez még nem találtam meg magamat. Későn érő típus vagyok. Ott is van dolgom, csak még sok mindent meg kell tanuljak ahhoz. Egyrészt az önmenedzselést. A szakmán kívül sokat kell ahhoz dolgozni, kopogtatni, castingok, barátkozás. Ezt még nem tudom csinálni.

Kérlek, jellemezd három szóban mindazt, amit a színház szerinted képvisel.

Közösség, csoda és lélek.

 ♠Culturemass: Zilahi Ágnes Réka

Prózsa Lilla Zsuzsanna

Filep Attila