Réka és Lilla szerint: Culturemassosnak lenni jó! Főleg, ha komolyan veszed a dolgod és közben a humort sem száműzöd életedből. Szerintem nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy mindhármunknak hiányozni fog a blogolás, a felkészülés, a megbeszélések, hogy ki mit ír és a cikkek megírása.

Őszintén kicsit nehezünkre esett az elején felvenni az iramot és megszokni a rutint, hogy akarva-akaratlanul, ha van mondanivalónk, ha nincs, cikket kell írnunk. Sokszor volt úgy, hogy ötlethiányban szenvedtünk, nem tudtuk, hogy ki miről írjon, s mindenek felett ott volt az a tény is, amivel szembe kellett állnunk: nem mindig volt kedvünk rá. Néha nyűg volt, néha pluszba éreztük. Máskor meg büszkén és teljes jókedvvel tettünk pontot a friss írás végére. Annyira hozzánk nőtt, hogy már természetesnek véltük azt, hogy ha hétfő, akkor cikket írunk a blogra. Külön mindent meg kellett beszélnünk, és megtanultuk azt, hogy nehéz a csapatmunka. Együtt kell gondolkodnunk, egymásért. Fegyelmezni kell magunkat és húzni magunkkal a társunkat is, hogy haladjunk, hogy ne adjuk fel. Megtanultuk azt, hogy milyen határidőre dolgozni (még akkor is, ha ez csak többé-kevésbé sikerült), és milyen az, amikor úgy érzed, hogy nem érdekel, másnapra nem akarod megírni a cikket. S azt is, hogy megírnád a cikket, de egyszerűen semmi sem jut eszedbe, stand by-ban van az agyad. Kettőnk között simán ment a kommunikáció, és mindig sikerült közös nevezőre jutni. Attila jelenléte és hozzájárulása néha elég problémás volt. Viszont mindenki pontosan tudja magáról, hogy mennyire volt korrekt, felelősségteljes és megbízható csapattárs, avagy sem. :) 

Attila szerint: A csapatmunka elsődleges és egyben elengedhetetlen folyamata a kommunikáció, amely a CultureMass blog csapata esetén működött is. Lilla és Réka folyamatosan egyeztettek, annak érdekében, hogy a blog egyszerű, átlátható és szép legyen. Régi mondás szerint, a csapatmunka lényege, hogy mindig van kit hibáztatni. A csapatunknál ez is előfordult, mivel volt rá példa, hogy én az utolsó percben, vagy be sem küldtem az írást. Ám végeredményben, a csapatom tagjainak csak gratulálni tudok, a kitartó és céltudatos munkájukért!

És akkor néhány szót a többiekről is: 

Kultigráciák: Különösen tetszik a blog arculata, a nagy képek rögtön megfogják az olvasót, még mielőtt ténylegesen elolvasná a cikket. Figyelemfelkeltő, remek ötletnek, jó fogásnak bizonyult. Nagyjából a címek picit közhelyeseknek tűntek, de az írások kompenzálják azokat. Ide azt a díjat! - című utolsó bejegyzésüket kihasználva megjegyeznénk, hogy ők képviselik a „cover type” megjelenítéses őrületet, amely a vizualitásra, jelen esetben a képekre helyezi a hangsúlyt. Ám, amit mégis hiányolunk, az a kereső és a menü. Kizárólag, a könnyebb tájékozódás miatt.

Kultúrmágnások(k): A nevük kicsit elcsépeltnek tűnik a két „k”-val, meg a szlogen is. Az írások tetszenek, alaposak és jól meggondoltak, ugyanúgy a címek is és az arculat is, bár lefelé görgetve picit unalmassá válik. Tehát a blog kinézete kifejezetten tetszik, ám az öröm az első klikkelésig tart, ugyanis a kategóriák inkább díszként vannak feltűntetve, egyik sem működik.

Kultivál: Úgy tűnik, hogy egyik legegyszerűbb és legnagyszerűbb blog. Kinézete szerény, a Kultivál felirat meg feldobja az egészet az újságpapíros mintával. Tetszik az, hogy nagyon nyilvánvaló minden, szépen látszanak a rovatok is. Úgy tűnt, hogy egyik legötletesebb blog, mind kinézet, mind írások szempontjából. A logó, de főleg az ötlet az remek, ahogyan az oldal többi része is. Nem kell össze vissza kattintani, hogy bármit is megtalálhasson, elolvashasson az ember. Igaz, hogy kissé régimódi, túlságosan is egyszerűnek tűnhet, ám lehet, hogy épp ez benne a varázs?!

Necessarium: Legalaposabb blog, legalaposabb írásokkal. Látszik, hogy sok munkát igényelt, és nagyjából minden tetszik benne, kivéve egy dolgot: a rovatok neve. Nem elég tiszta, nem átlátható mindenki számára., hogy pontosan melyik mit fed. Plusz pont jár a blog tipikus újság-kinézetéért. A blog megnyitásának pillanatában náluk éreztem először, hogy a szerkesztőknek közük van az újságíráshoz és annak online részéhez is. A barna színhasználat, profizmusra és komolyságra utal. 

Gertrude Stein: A blog neve egyedi, tökéletesen jellemzi a csapat tagjait. Kifejezetten tetszik, hogy egy amerikai költő- és írónőről nevezték el. Viszont az arculat nem feltétlenül hívja fel a figyelmet, mi valamivel különlegesebb színeket választottunk volna, ám a cikkek annál érdekesebbek és mínőségiek. A pinki színhasználat pedig mégjobban alátámasztja azt az érzést, hogy ez egy női blog, legalábbis nők írják. Stílus szempontjából pedig, túlságosan is egyszerű, viszont emiatt könnyen átlátható.